Lavacollából indultunk reggel Ninával. Kb. 10 km volt hátra. 11-12-re terveztük a beérkezést. Én az elmúlt 2-3 napban azon gondolkoztam, nem megyek be Kompostba. Mindent megkaptam, amiért jöttem. Kompót csak egy város a sok közül a Caminon. Nincs jelentősége. Ráadásul Lavacolla Santiago reptere... tökéletes lenne... igazi "merényipéteres", ha fognám magamat és városnézés nélkül hazamennék. Viszont valami furcsa módon reggel menni akartam. Esőt ígértek a helyi arcok. Nem jött be. Szép időben kutyagoltunk be a városba. Állítólag Monte de Gozoról (remény hegye) - ez 5 km-re van Kompóttól - látni a templomot, de ez nem igaz, vagy mi voltunk vakok. A várost látni, de a templomot nem. Amúgy - ha jól érzékeltem - akkor 2 összesen 800 fős szálláslehetőség van itt. Őrület nagy. Elmentünk mellette. Hát örülök, hogy nem itt aludtunk. Olyan luxus katonai barakknak nézett ki. Korán beértünk a városba. Kerestük direkt szemmel a templomot, melyikünk fogja észrevenni először. Én nyertem. Amúgy a templom frenetikus... őrület. Hát elérzékenyültem. Percekig ültem a földön az emberek között. Ezt akartam. Amúgy a templomról készített első képek közepette a főutca végében megláttam Hose "miguel" Rodrigez Rodrigezt. Az felért egy atomcsapással. Nem tudjátok miért! Előző napokról nem írtam, de ez a srác egy napon keresztül fárasztott minket. Jófej meg kedves..... mindent elmondott Kompótról. Mi, hol van. De mikor valaki szó szerint 24 órán keresztül járatja a pofáját, akkor nem igazán a szívembe lopja be magát. Ráadásul mással akartam együtt lenni. Szóval, mikor kimentünk a vécére és segítség gyanánt le akarta húzni a sliccemet, akkor úgy gondoltam, végérvényesen szakítok vele. Amúgy meg a legfontosabb kérdésemre nem tudott válaszolni. Miért van Európában két Galícia... itt meg Lengyelországban. Szóval Ági, ez a misön nem komplít. Viszont megtudtam tőle, hogy a kubai elnök, Castro apja galíciai. A Lugo melletti településen született, amit a város örömmel vesz tudomásul és hirdeti is. Gondolom, az USA nem támogatja a falut. Amúgy a pofagép által tudtam meg, hogy a csocsó spanyolul női nemi szervet jelent. Egy bárba belépve felsikítottam és kimondtam a kulcsszót, ami igencsak nagy meglepetést okozott a bent ülő embereknek. Szinte western filmbe illő csend lett a bárban. Később derült ki, mit jelent. Mondjuk szeretem a csocsót.
Megkerestük a zarándokhivatalt és kiváltottuk - pontosabban megkaptuk - az utolsó pecsétet, és a Camino teljesítése miatt jogosan megérdemelt oklevelet. Esetleges induló zarándokoknak mondom, ez ingyenes. Itt mindenki azzal ijesztgetett minket, hogy 20 juro lesz. Nina azt mondta, nem akar zarándokszálláson aludni, ezért kerestünk egy hostelt. Amúgy itt már a zarándokok nagy része nem az albergekben alszik. Sokakat várnak a szeretteik, családtagjaik. Vannak, akik kifejezetten luxusszállásokat keresnek. Mi a templomtól egy sarokra találtunk egy hostelt. Elég kettős érzések voltak bennünk, amikor megláttuk a szobákat. Elég lepukkant, rossz hangulatú, de a fő sétáló utcára néző, álom-kilátással rendelkező volt. Ott maradtunk... kb. 1 órát lógattam a lábamat le az erkélyről a főutca fölé... kb. 2 méter magasan voltunk, de senkinek fel sem tűnt, pedig akár a fejüket is elérhettem volna. A tulaj folyamatosan mondta, hogy ünnepeljünk, lazítsunk, mulassunk.
A helyzet az, hogy nem volt kedvünk... és ha jól láttam, a többi igazi zarándoknak sem volt kedve. Mindenki boldog volt. Akivel találkoztam, őszintén ölelgette a másikat, de már nem volt senkiben erő a szelebrésönre. Az az igazság, hogy csak a 100-300 km-es zarándokok buliztak. Tényleg őszinte ölelkezések és kézfogások voltak ezek, nem kétséges... mintha a legjobb barátaim lettek volna. De mindenki annyira tele volt érzésekkel, emlékekkel... és nem is a testi fáradtság miatt... full voltunk. Egyszerűen csak csöndben, beszéd nélkül akartam valahol ülni és nézni az embereket. Erre alkalmas partnerre találtam Ninában. Mivel két napja nem ettünk szinte semmit, kerestünk gyorsan valami falni valót. Ellentétesen a spanyolokkal, városnézés közben, sétálva ettünk. Amit a ránk csodálkozó tekintetekből nézve, ismét kiverte a helyieknél a biztosítékot. A misére a vasárnap és az ünnepnap miatt rengetegen vártak - álltak sorba. Esélyünk nem volt. Viszont később visszamentünk... megkerestem a Jakab-szobrot... megölelgettem, hátha leesik egy gyémántkő... érdekes, Nina hozzá sem ért. Remélem másnap visszament... talán a nevemet is hallotta a misén. Nem tom. Szavam nem lehet, mert tényleg a legnagyobb szerencsével jártam végig a Caminot. Amúgy a városban 99%-ban gazdag turisták voltak... nem egy zarándokparadicsomnak nézett ki. Persze nem is főszezonban voltam ott. Kb. 4-5 órát sétáltunk a városban, majd nyugovóra tértem. Halványlila fingom nem volt, hogy holnap mi lesz, és hogy jutok ki a reptérre. Nem akartam, hogy véget érjen. Nincs jelentősége már a fisterrai útnak, de őszintén megértem, hogy nem akarnak megállni az emberek.
Santiago de Compostela
